Fekete vödör

Ha Gyulán vagyunk, és jó idő van akkor mindig a "kis-házban" van a szállásunk.
Sajnos jó ideje nincs benne fűtés, így csak a nyári napokban használható, akkor viszont jó hűvös.
Mióta Ferike az utolsó albérlő is tovább állt, jobb híján kisebb lomok lakhelye lett, meg a miénk ha nyáron hazalátogatunk.

Mint minden rendes vidéki udvaron, a Kis-ház előtt itt is van szőlőlugas, egy kis virágos kert, és egy kerti csap, alatta egy vödör. Egy fekete műanyag vödör, az oldalán mérő rovátkák, rozsdamentes drót fogantyúval.

Egy nyár végi reggelen botorkáltam a nagy ház felé, kicsit kómásan, kialvatlanul a éjszakai forróság miatt, és még a reggeli kávé előtt. Most is mint mindig, elhaladtam a kerti csap mellett, és most is mint mindig rutinszerűen bele pillantottam a fekete vödörbe. Viccesen Nietzsche jutott eszembe - Ha fekete vödörbe nézel, a fekete vödör is visszanéz beléd.

Most viszont megálltam.
Egy csomó lepke úszott a félig telt csap alatti edényben. Valószínűleg éjszaka a vizében tükröződő telihold fénye vonzotta őket a végzetükbe. Úgy úsztak a víz felszínén, mintha egy pillanatfelvételt láttam volna egy fekete lyuk eseményhorizontján, mielőtt mindent elnyel a mérhetetlen gravitáció.

Ekkor már pár napja Weöres Sándor Buddhista ihletésű verseinek egyike, az Örök pillanat című költeménye motoszkált a fejemben.

„fél-emlék a jelenben is,
és később, mint az álom.
S az öröklétet ízleled
még innen a halálon.”

Ott álltam az örökkévalóság pillanatában, amit tudtam hogy halandóként sosem fogok megérteni.
A pillanatban ami csak egy rövid ideig tart, de mégis az időtlenség, az elmúlás örökkévalóságát hordozza magában, és ami épp itt jelent meg előttem egy fekete vödörben.

fotó: Sándor László