Mintha Lenne Más...

A túlparton kihűlt vulkánkúpok, hegygyűrődések, fölöttük gomolygó felhőalakzatok. Előttem a móló lépcsőjén egy kisfiú készül a vízbe ugrani, karján karúszó kezét össze kulcsolta maga előtt mintha erőt gyűjtene. Mögötte nagy papája a korlátba kapaszkodva figyeli az utód beavatását: az úszás a lebegéshez, repüléshez hasonlatos állapot. A vízűr, moszatos csillagok, algás bolygók, pikkelyes aszteroidák keringenek benne. A víz a magzatfolyadékot idézi, a világűr anyaméhét. Az ugrásra kész kisfiú bal lapockáján egy bemélyedést látni, mintha sebhely lenne. Kiműtöttek belőle valami láthatatlanat, akár az ébrenlétben az álom. A távolban zene foszlányok serceg a tű finom lemezpattogás morajlik: „Mintha lenne más csak annyit álmodom”, énekli álomfátyolos hangján Manoya zenekar énekesnője, amit Sándor László a címéül választott. Amikor László képeit figyelem, akkor éppen látványon túli, láthatatlan álom víz csalogatását érzékelem, és akár a mólónál készülődő kisfiúnak, ismeretlenbe ugrás előtti borzongás fut végig rajtam. A vízbe ugrás mint repülés László visszatérő motívuma
„Hol van valami tünékenyebb hangtalanabb annál / mikor egy nagy madár szárnyal az égen / És úgy hagyja nyújtva két szárnyát / és úgy látszik, mintha alámerülne / S megint emeli két szárnyát, s mintha / álmában emelné s úgy száll előre feljebb” (Tandori Dezső: Blues Szép Ernőért)
Sándor László kisfiút ábrázoló képvize elsőre hideg érzetet kelt, ami a fekete-fehér tónusok hangsúlyoznak ám fokozatosan felhevül a látvány. Az összefüggések páraszerűek, átjárják egymást, pamacsosodnak, majd eloszlanak. 
/Roland Orcsik: Fekete-fehér hasonlatok (részlet)/

A kiállítás június 4-ig látható a Pótkulcsban

(Budapest, Csengery u. 65b, 1067)

 fotó: Sándor László ©