A léggömb elrepül...
Párizs 2013.
„Igen, mintha megszédült volna. Oldalt dőlt, és kezében a zöld léggömbbel kissé megferdülten kacérkodott a mélységgel. Kinyújtottuk karunkat, hogy elkapjuk. De már késő volt.
A gyerek a vékony fehér cérnába kapaszkodva megállt a levegőben. Lehetetlen volt utolérni. Dobáltuk utána kalapjainkat, kötelet nyújtottunk neki, de minden eredménytelennek látszott. Nyilallt föl, föl a levegőbe. Nyugodtan és majdnem vidáman ült a cérnán, egy darabig integetett, mosolygott ránk, mintegy biztosítva, hogy semmi baja se eshetik, aztán belefúródott az égbe, s pár perc múltán már semmit se lehetett látni.
- Én még látom - mondta az apa.
De akkor teljesen elvesztettük szemünk elől. Repült az egekbe, a gyerekegekbe, a lehetetlen képzelet birodalmába, s éreztük, hogy sohase bukik le, meg se áll az örökkévalóságig.
A költő egy karosszékbe roskadt. Vizet ivott. Törölte homlokát.
- A rendőrséghez - lihegte.
- Mit érsz vele? - mondtam hitetlenül.
Bementünk a szobába. Előszedte vastag szivarjait. Szivaroztunk, ittunk.
- Az én életemben - mondta a költő - annyi csodálatos dolog történt már, hogy nem is csodálkozom rajta.
Megvártuk a hajnalt. Az ég ismét kéklett. Acélos, józanító szelek fújtak.
A költő az égre nézett, mint a tengerészek rokonai az óceánra, mely elragadta kedveseiket. Szeme, az ő türkizszeme is kék volt. Egy folt ebből a végtelenségből. Most egy volt vele, s az Istennel beszélgetett.
- Te - mondta egyszerre józanul -, ez nem érdektelen novellatéma. Hihetetlen és csodálatos. Sokan nem fogják megérteni. De a gyerekek, bölcsek és bolondok megértik. Van benne valami, amit érezünk, logikánk ellenőrző, tiltakozó szava ellenére is. A címe: “A léggömb elrepül...”. Mit gondolsz?”
(Kosztolányi Dezső - A léggömb elrepül...)
Megjegyzések