Új angyalaink vannak

Budapest

fotó: Sándor László ©

"új angyalaink vannak,

akik szárnyaikat vesztve már egyáltalán nem rendelkeznek azokkal az édesen gyűrűző köpenyekkel sem, egyszerű utcai ruhában járkálnak köztünk, nem tudjuk, mennyien vannak, de homályos sugalmazás szerintszámra megvannak mind, mivel valahogy hol itt-hol ott, mint a régi időkben a régiek, ezek az újak is kísértetiesen ugyanolyan esetekben tűnnek elénk az életünkben, mint a régiek, s voltaképpen könnyű felismerni őket, ha úgy akarják, és nem rejtik el, mit is hordoznak magukban, könnyű, mert mintha egy másféle tempóval, másféle ütemre, dallamra lépnének be a létünkbe, mint amilyen ütemre mi lépkedünk, küszködve és bolyongva a porban idelent, ráadásul abban sem lehetünk már biztosak, hogy ezek az újak valahonnan odaföntről érkeznek le hozzánk, mert bizony nem úgy tűnik, mintha lenne egyáltalán odafönt még, mintha az is – a régi angyalokkal együtt – átadta volna a helyét az örök VALAHOLNAK, ahol már csupán Elon Muskok őrült szerkezetei szerkesztik a teret és az időt, és ebből már kiderülhet, hogy miközben önök változatlanul csak egy öreg embert látnak és hallgatnak itt a maga ismeretlen nyelvén beszélni a Nobel-díj átvételének bejelentése alkalmából, aki persze változatlanul és pontosan ugyanabban a kifűthetetlen toronyszobában, a lucfenyődeszkák között, körbe-körbe, szóval én, vagyis az, most felgyorsítja a lépéseit, mintha ki akarná fejezni, hogy a gondolatai ezekről azúj angyalokról másféle léptéket és másféle sebességet kíván meg attól, aki róluk gondolkodik, és tényleg, már felgyorsítva a lépteimet rögtön arra jutok, hogy ezeknek az új angyaloknak nemcsak szárnyuk nincsen, de nincs üzenetük sem, semmi, csak ott vannak közöttünk, egyszerű utcai ruhában, felismerhetetlenül, ha úgy akarják, aztán ha meg másképp, akkor kiválasztanak minket, odalépnek hozzánk, és akkor egy pillanat alatt lehull szemünkről a hályog, a szívünkről a lepedék, vagyis a találkozás létrejön, mi döbbenten, hogy jé, egy angyal, ők meg szemben velünk, csak hát … nem adnak át semmit, nincs semmiféle hullámzó mondat körülöttük, nincs fény, mellyel a fülünkbe suttognának, ugyanis nem szólnak egy árva szót sem, mintha megnémultak volna, csak állnak és néznek ránk, a tekintetünket keresik, és kérlelés van ebben a keresésben, hogy nézzünk a szemükbe, és adjunk nekik

mi

át egy üzenetet, csak sajnos nekünk semmink nincsen, mert csak azt tudnánk mondani válaszként a kérlelő tekintetre, ami régen volt válasz, mikor még volt kérdés, de most se kérdés, se válasz, hát, miféle találkozás ez,hát, miféle égi és földi jelenet, csak állnak előttünk, néznek, mi is csak állunk és nézünk, és ha ők értenek is valamit ebből az egészből, mi biztosan nem értjük, miről van szó, néma a süketnek, süket a némának, hogy lesz ebből beszélgetés, hogy lesz ebből megértés, nem beszélve az isteni jelentőségről, amikor egyszercsak hirtelen felrémlik minden magányos, fáradt, szomorú érzékenyben, történetesen most – ha szabad magamat közéjük sorolni – bennem, aki látszólag itt önök előtt, a mikrofonba, de valójában ott fenn a toronyszobában, tudják, olcsó lucfenyő deszkafalak, gyalázatos hőszigetelés, hogy ezek az új angyalok végtelen némaságukban már talán nem is angyalok, hanem áldozatok, áldozatok a szó eredeti, szakrális értelmében, gyorsan előkapom a fonendoszkópomat, mert az mindig nálam van, most is, itt, hogy beszélek abból a toronyszobából, körbe-körbe járván, és nagyon lágyan a mellükre helyezem a hallgatófejet, és azon nyomban meghallom a sorsot, az övékét, és ezzel egy olyan sorsba lépek át, egy olyan sorsot érzek ott dobogni, ami azonnal megváltoztatja a pillanatot, de főleg a következőt, ami előttem állt volna, mert nem, az a valószínűnek ígérkező következő pillanat nem következik be, egy egészen más pillanat következik be, a megrendülés és az összeomlás pillanata csap le rám, mert a fonendoszkópom kihallja az elém álló új angyal rémületes történetét, hogy áldozat ő, áldozat: és nem értünk, hanem miattunk, valamennyiünkért, és valamennyiünk miatt, szárnyak nélkül, és üzenet nélkül, tudatván, hogy háború van, háború, és csak háború a természetben is, a társadalomban is, és ez a háború nemcsak fegyverekkel, kínnal és pusztítással zajlik, azzal is persze a skála egyik szélén, de zajlik annak a skálának az ellenkező szélén is, mert egyetlen rossz szó elég, amit neki, az új angyalnak egyszer odavetettek, elég egy igazságtalan, egy meggondolatlan, egy méltatlan tett, egy belegázolás a lélekbe és a testbe, mely éppen hogy másra rendezkedett be születésekor, nem arra, mert arra védtelen, hogy egy megtöretés legyen, egy aljasság, egy cinikus kegyetlenség az ő ártatlansága és szűziessége ellen, egy tett, de már egyetlen rossz szó is elég, hogy örökre megsebezze őt, és amit én tízezer szóval se tehetek jóvá, hisz jóvátehetetlen."


Nobel-beszéd (részlet)
Krasznahorkai László